Mentor lettem
Ha kiskoromban megkérdezitek, mi akarok lenni felnőttként, valószínűleg azt mondom, hogy óvónő vagy tanárnő. Wait… Legelőször ápolónőként képzeltem el magam egy gyermekkórházban, hogy vissza tudjam adni a sok szurit, amit gyakori betegeskedőként kaptam. De aztán rájöttem, hogy „karma is a bitch”, meg különben is hülyén hangzott volna, ahogy Viola néninek szólítanak. Ki hallott már ilyet?
Szóval boldogan követtem volna anyukámat az óvónői karrier útján. Mindig is szerettem a gyerekeket, az érzés pedig többnyire kölcsönös volt, és szívesen foglalkoztam is velük. Végül azonban az anyagi megélhetés, plusz az egyéb érdeklődési körök győztek a vágyak felett. Így aztán jött a turizmus, majd a marketingkommunikáció. Sosem gondoltam volna, hogy a szakmámul választott ez utóbbi kanyarít vissza a „neveléshez” és tudásátadáshoz.
A Morphón belül mindig jól működött az új, kevésbé tapasztalt kollégák betanítása, kinevelése. Ez azonban nem egy hivatalos mentori rendszerben történik, hanem a csapatdinamika, az ügyfelek, a projektek hozzák magukkal a tudásmegosztás jellegét, tempóját. Esetemben is így kezdődött. A közös munka során teljesen természetes volt, hogy junior kollégámnak visszajelzéseket, tanácsokat adok a munkájával kapcsolatban. Szerencsére ő nagyon nyitott az építő kritikára, így őszintén tudtunk beszélgetni a pozitívumokról és a fejlesztendőkről egyaránt, és emellett magánemberként is jól megértjük egymást.
Az átfogóbb és strukturált fejlesztés érdekében ugyanakkor fontossá vált, hogy ne csak az aktuális feladatok mentén vitassuk meg az eredményeket és a kihívásokat, hanem általánosságban is legyen egyfajta alapképzés. Így egyik napról a másikra egyszer csak kineveztek mentornak. Örültem neki, mert kihívást láttam benne, ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy „kísérleti nyúlként” nagy felelősséggel jár ez a szerep.
Mivel nem volt semmiféle kézikönyv, best practice stb. házon belül, először neten utánanéztem a mentoring alapjainak. Sok újdonságot nem találtam, az információk inkább megerősítettek abban, amit korábban gondoltam, terveztem. Egy spontán „bathroom talk” során egyik kolléganőmmel megosztottam, hogy haladok, ő pedig további jó ötleteket mondott, szóval hatalmas lelkesedéssel vágtam neki az első meetingnek, ami leginkább arról szólt, hogy jobban megismerjem a mentoráltam. A személyiségünk és a korábbi tapasztalataink ugyanis nagy mértékben meghatározzák a munkastílusunkat, motivációinkat vagy a viselkedésünket csapaton belül.
Azóta több alkalmon már túl vagyunk, és annak ellenére, hogy még most sem tudom pontosan, mi lesz pl. három session múlva, nagyon jól haladunk. Lehet, hogy ez most úgy hangzik, mintha nem lennék felkészült, de én inkább úgy mondanám, hogy rugalmasan alkalmazkodom az adott helyzethez. És jelentem, működik. Mindketten élvezzük az újfajta közös munkát. Vannak játékos feladatok, elmélyült beszélgetések, taktikai tippek, elemzünk szakmai szituációkat is, de sosem szorosan a futó projektekhez kapcsolódva. Mégis a végén akarva vagy akaratlanul minden visszavezet a napi melóhoz, így a tanultak jól hasznosíthatók. Olyannyira, hogy máris látható a fejlődés, és bízom benne, hogy ez fokozódni fog.
Nagyon boldog vagyok, hogy párosíthatom az oktatást a szakmámmal, így nem is extra feladatként, hanem inkább szórakoztató szorgalmiként élem meg a mentorságot. Külön füzetet vezetek erre a célra (igen, az 1.0-ás jegyzetelésnek is vannak szépségei!), úgyhogy egy kis idő múlva majd át is tudom adni a tapasztalataim összegzését. Amit pedig eddig is tudtam, de most ismét megerősítést nyert: hallgassatok az ösztöneitekre! Én a tréningek módszertanát, tematikáját nagyrészt a megérzéseimre hallgatva alakítottam ki, és úgy tűnik, eddig bevált. Remélem, olvashatunk majd beszámolót a másik fél szemszögéből is, ami megerősít ebben.
Ha tetszett a bejegyzés, gyere vissza máskor is vagy kövess minket a közösségi médiában!
LinkedIn / Facebook / Instagram
Kérdésed van a témával kapcsolatban? Keress minket bátran!