Sajtóesemény. Barát vagy ellenség?

Kezdjük a sajtótájékoztatókkal. Kellett telefonálgatni akkor is, hogy léccilécci, gyertek, de aztán mindig tömve volt a terem. Annyi fotós kolléga jött el, hogy szinte egymást lökdösték a jobb kép érdekében, akár a filmekben. Az ún. pogácsazabálók is dörzsöltebbek voltak. Minden alkalommal ki kellett valakit tenni az eseményről, aki egy nemlétező orgánum színeiben, Pulitzer-díjas újságírókat megszégyenítő magabiztossággal és rezzenéstelen arccal próbált bejutni, hogy elköltse reggelijét, ebédjét vagy éppen vacsoráját. Viszont mivel rendszeresebbek voltak a sajtótájékoztatók, az újságírókkal is szorosabb kapcsolat alakulhatott ki. Volt lehetőségünk közelíteni álláspontjainkat: beszélgetésünk után olyan témát dobhatott be a lapindító értekezleten, amitől az ő vállát a szerkesztője, az enyémet pedig az ügyfél veregette meg. Valahogy könnyebb volt megértetni velük, hogy nem kívánjuk márkanevekkel teletűzdeltetni a cikket.

Ezzel szemben ma szinte lasszóval kell fogni az újságírókat egy-egy sajtótájékoztatóra. Nem a témák lettek rosszabbak, sőt, az események egyre ötletgazdagabbak, de még csak nem is az ingyenkaja (őszinte tiszteletem a kivételnek) vált kevésbé vonzóvá. Egyszerűen csak fenekestül felfordult a hazai médiapiac, aminek az egyik velejárója, hogy sokkal kisebb kapacitással működnek a kiadók és lapok. Olyan kevesen dolgoznak ma már egy-egy rovaton, hogy ha ellátogatnak sajtóeseményre, akkor nincs, aki ügyeljen a szerkiben… Vagy ha el is tud jönni, ma már annyival több hírt kell generálnia online egy nap, hogy a kieső idő miatt estig bent kéne ülnie.

Sajtóközlemény. Béke poraira?

Hihetetlen, de tíz éve még az online kevésbé volt mérvadó, inkább a napilaposokra kellett figyelni, mert az esemény után már szinte rögtön mentek is nyomdába. Megszólalások egyeztetése? A 100 méteres síkfutás olimpiai döntője semmi volt ahhoz képest… Ma a gyorsaságra más miatt van szükség, és ez már átvezet egy következő témához, a sajtóközlemények kérdésköréhez. A hírverseny durvább, mint valaha. Ha kiküldesz egy közleményt és betalálsz vele, a leggyorsabbak lehozzák. Aki lemaradt, az már nem akar beállni a sorba, igyekszik olyan hírt keresni, amit viszont a többiek nem írtak meg. Már nincs az, mint régen, hogy kiment a közlemény, s kis túlzással másnap már szüretelhetted is a megjelenéseket… Van-e még 2019-ben létjogosultsága a közleményeknek? Ez a kérdés egy vagy több blogbejegyzést is megérdemelne. Tény, hogy kevésbé hatékony, mint egy évtizede, de nem kell neki még búcsút inteni, hiszen az újságíróknak témára ma is szüksége van.

Influencert használnotok jó lesz félnetek nem kell.

2009-ben nem sűrűn hallottunk influencerekről. Celebeket ugyan bevontunk a kommunikációba, de a közösségi média még gyerekcipőben járt. Az utóbbi pár évben viszont már elképzelhetetlen egy-egy kampány megtervezése jó véleményvezérek nélkül. Node, ez a téma is saját blogbejegyzést érdemelt, nekem itt most csak az volt a célom, hogy kis hüledezésre buzdítsak. Tíz éve ki gondolta volna, hogy nemcsak újságírókkal, hanem például „jutyúberekkel” is kollaborálok a témáimmal?!

Konklúzió-féle

Lehet, hogy mégsem olyan rossz a helyzet? Lehet, hogy egyszerűbben mentek a dolgok, de ez nem feltétlenül jelent rosszat a mára vonatkoztatva: előfordulhat, hogy most számszerűsítve kevesebb, azonban értékesebb megjelenés születik. Olyan megjelenés, amely fókuszáltabban jeleníti meg üzeneteinket és az adott újsághoz is jobban illeszkedik. A kecske és a káposzta esete. Az viszont már az újabb kor szülte kihívás, hogy ügyfeleinkkel is megértessük a kevesebb több elvét…

A PR folyamatosan alkalmazkodik a körülötte zajló változásokhoz, de ez adja munkánk szépségét is: ezekhez idomulva is megtaláljuk a megfelelő módjait és eszközeit annak, hogy kommunikáljunk. Így születnek olyan, egyébként díjazott, integrált kampányok, amelyekre itt a Morphóban rendkívül büszkék vagyunk.